Az előbb néztem meg a Nem kellesz eléggé című filmet. Nagyon jó! Ajánlom figyelmetekbe. Nevettem, sírtam (oké, utóbbit csak képletesen :)), mert annyira tipikus... Nagyszerű alaptörténet, remek színészi gárda, valós téma és valós helyzetek. Igaz, a végefelé már kis hasonlóságot éreztem az Igazából szerelem című filmmel, ahol mindenki ismer mindenkit, és végül minden szereplő boldog. Itt volt pár nem happy enddel végződő vonal, de összességében mégis egy romantikus, amerikai boldog végű sztori sikeredett. Ennyi kritikától eltekintve, mindenki nézze meg, akár párkapcsolatban él, akár csak keresi azt, vagy épp nem keresi... :)

Nyaaaaa, most rátérek arra, ami miatt írok. :)

Határon

Ellazít. Lelassít. Bizserget. Nem koordinált a mozgásod. Tompul az agyad. Elhomályosul a tekinteted. Nyúzott az arcod, üres, nem látó a pillantásod. Üres a szíved. Nincs vágy. Nincs érzés. Nincs semmi. A semmi is üres.

Szívod a füstöt, közben a tükörben egy torz arc, a tiéd, néz vissza rád. Más, mint te. Mert üres. Tág pupillák, szinte feketeség. Mély, vonzó, zuhanó feketeség.

Vajon min múlik, hogy ki kihez vonzódik? Pusztán kémia lenne, esetleg valami sugallat, intuíció? Szeretném hinni, hogy az utóbbi igaz. Az ember nem létezhet lélek nélkül, a lélek érzéseket, gondolatokat generál, melyeket bizonyítottan befolyásol a test kémiája, mégsem ez a fontos.

Szerintem leglényegesebb megélni a pillanatokat, érezni mindazt, ami a testből és a lélekből születik. Olyan ez, mint a tánc. Ha belülről fakad, és az ember képes kinyílni, rengeteg rejtett tartalmat közölhet másokkal. A test nyelve univerzális, mindenki érti, nincs szükség szavakra. Minden mozdulatban, pillantásban, arcvonásban jelentés bújik meg. Mégsem tudunk mindent értelmezni.

2009. 07. 19.:

Senki sem tudhatja, mikor és mily módon ér véget az élete. Vagy mégis? Érez az ember valamit előtte? Azt hiszem igen, bár szerencsére ez nem tudatos. Vajon mivel érdemeljük ki a halálunk módját? Egyesek miért szenvednek, mennek el kínok között, míg mások szinte könnyedén szűnnek meg létezni?

Gyermekként még fel sem fogjuk, mit jelent mindez. Ha valaki eltávozik, még könnyedén elhisszük, hogy jó helyen van, és majd találkozunk még… Érezzük a hiányt, de valahogy természetes az elfogadás. Később ez nehezedik. Minél közelebbi családtag, barát megy el, minél fiatalabb, és váratlanabb módon távozik, annál erősebb az élmény.

2009. 08. 13.-i hangulat:

Behunyt szemmel a fotelben ülök. Hátrahajtom a fejem, szól a zene. Sötét van. A füstölő illata átjárja a testem, ahogy belélegzem. Most éppen egyiptomi jázmin. Már a neve is látomásokat idéz…

Képek futnak lezárt szemeim előtt, érzések gyűlnek fel a mellkasomban, gondolatok születnek, majd illannak tova. Zene és utcazaj. A monitor halványan világít, a kinti lámpák narancs fénye beszűrődik a függönyön keresztül. De egy lépésnyire már minden fekete. A szoba, az utca. Homályba vész a múlt és a jövő. A jelen feketeséggel övezett pillanat, melyek egymásutánisága csak a dallamok folyamából érezhető. Az idő nem áll. De az éjszaka igen. Kint van sötét, vagy énbennem? Csukott szemhéjam végleges árnyékvilágba von. Csábít a mélység, a zuhanás, az irrealitás, az elszakadás, a repülés, a soha fel nem ébredés…

Szeretem a háborgó természetet. Mindebben van valami megfékezhetetlen, emberfeletti, csodálatra méltó erő, hatalom. A felettünk tornyosuló szürkés, feketés ég, a hatalmas, súlyosnak tűnő felhők, a fák koronáját tépő szél... És az ember mennyire kicsi és jelentéktelen ehhez képest...

Fogtam a laptopomat, és odaültem az egyik fotelbe a nyitott ablak mellé. Habár a lakásom a Váci út hat sávjára néz, az eső még így is csodaszép. Dörög, villámlik, a cseppek egységes függönyt képeznek. Az ég könnyei visszaverődnek az aszfaltról. Az elhúzó kocsik hangja, amint felcsapják a pocsolyák latyakját, keveredve a mennydörgéssel, és a csobogással... akár egy szimfónia is lehetne... Jobb lenne valahol a városon kívül élvezni a vihart. De ha már ez adott, élvezzük ki!

2009. 07. 18-án írtam ezt:

Elmesélek nektek egy történetet, talán érdekel vagy érint egyeseket. Mert ki az, aki nem dől be helyzeteknek, nem hiszi azt, hogy valami még lehet jobb talán? Ebből is kiderül, hogy nem vagyok kisangyal, de az vesse rám az első követ, aki még sosem hibázott az érzelmeitől vezérelve.

Amikor arra gondolok, milyen lenne a megfelelő férfi, először inkább érzések villannak be, mintsem egy kép.

Akkor tudom lekötni magam valaki mellé, ha úgy érzem, nem látok mást rajta kívül. Ennek első lépése, hogy sokat gondolok rá. Ezután következik az ilyenkor még enyhe hiányérzet, a fantáziálás vele kapcsolatban, majd a széles mosoly, elfogult, meghatódott hangnem, ha róla beszélek. Egyre erősebbé válik az érzés, hogy többet szeretném látni, és az, hogy mit szólna bizonyos dolgokhoz, büszke lenne-e rám. Hogy szívesen megosztanám vele a mindennapjaimat úgyszintén. Észreveszem, hogy ha csörög a telefonom vagy sms-t kapok, azon drukkolok, hogy ő legyen. De mindeddig lehet a dolog puszta fellángolás is, még egyáltalán nem biztos, hogy a személyének szól, nem csupán az érzésnek.

Álmomban sötét van. Csak a hold ad némi világosságot, de az utat nem látom. Mégsem félek. Egyedül vagyok, sehol egy lélek. Kivéve… mégis… van itt valaki. Még messze tőlem, de érzem a jelenlétét. Megborzongok, de valahogy kellemes, izgató, enyhén félelmetes.

Nem sietek, várok. Meg-megállok, pedig el kellene futnom. Érzem, hogy menekülnöm kellene, ám valahogy erősebb a kíváncsiság. Közeledik. Lassan, ő sem siet. Mögöttem van, már szinte remegek. Egyre közelebb ér, és ezt érzékelve a szívverésem gyorsul. Tudom, hogy érzi és vonzza. Engem pedig a belőle áradó erő és veszély. Nem megyek tovább. A lábaim ólmosan nehezek. Csak állok, de nem fordulok meg. A lélegzetem is megremeg, ahogy ver a szívem, borzongás fut át a testemen.