2009. 07. 18-án írtam ezt:

Elmesélek nektek egy történetet, talán érdekel vagy érint egyeseket. Mert ki az, aki nem dől be helyzeteknek, nem hiszi azt, hogy valami még lehet jobb talán? Ebből is kiderül, hogy nem vagyok kisangyal, de az vesse rám az első követ, aki még sosem hibázott az érzelmeitől vezérelve.

Ez a sztori közel két éve kezdődött. Ekkor végeztem a médiával kapcsolatos képzésemen, és kezdtem bele az edzői papír megszerzésébe. Beiratkoztam az eddig egyetlen nappali szakos sportoktató képzésre, ahol a szakma jópár nevesebb képviselője oktatott. Köztük volt egy férfi, most nem nevezném nevén. Anatómiát tanított nekünk, és néha besegített a gyakorlati képzésbe is. Ő maga szintén elismert edző itthon, ebből kifolyólag nagyon kellemes megjelenésű, vonzó, feltűnő jelenség volt. Természetesen az első pillanatban megtetszett nekem, és igen hamar kiderült, hogy ő is szemet vetett rám. Eddig még minden rendben lett volna, hisz a korkülönbség nem volt túl sok, és ennyi idős korban a tanár-diák viszonyok nem jelentenek akkora problémát (az első szerelmem is tanárom, gyakorlatvezetőm volt az ELTE-n, akivel kb. 2 évig egy pár voltunk, ebből nagyjából másfél évet együtt éltünk, és senkinek nem okozott lelki vagy etikai krízist).

Elkezdődtek a beszélgetések, levelek, sms-ek, flörtök, de még csak érdeklődés szintjén. Decemberben kiderült, hogy barátnője van, akit időközben el is jegyzett. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, felejtsen el. Nem részletezném, hogyan próbált ezek után is a közelemben maradni és meghódítani, hosszú és felesleges lenne. Úgyis sejthetitek, mennyire nem akarta tudomásul venni, hogy nem kaphat meg. Nem állítom, hogy legbelül nem esett jól a vonzalma. Nem mondom, hogy néha nem adtam alá a lovat. Nem vagyok szent, és hízelgett az érdeklődése, a kitartása. De távol tartottam magam tőle.

Akkor még a családommal éltem, de szintén mellékes okokból ez egy tarthatalan helyzet volt. Kerestem a megoldást, hogy kiléphessek a helyzetből. Végül márciusra sikerült is, húsvétkor elköltöztem.

Természetesen ezekben a hónapokban rendszeresen felmerülő téma volt a baráti körömben ... legyeskedése körülöttem. És eljött egy nap, amikor éppen a pótanyámmal ültünk egy kávé mellett a lakásomban, erről beszélgettünk. Ekkor ő két dolgot mondott:
1) Jobb dolog a körbeimádott szeretőnek lenni, mint a megcsalt asszonynak (csúnyán hangzó mondat, de igaz).
2) Ha húsz év múlva visszanézek majd életemnek erre a momentumára, mit bánnék jobban? Ha megtörténne, vagy ha nem ez a kapcsolat? Mindenkinek a lelkiismeretére bízom, hogy mit válaszolna, nekem akárhogy is, de egyértelmű volt, hogy rosszabb lenne, ha meg sem próbálnám. Hisz az ember legostobább és mégis szinte leggyakoribb kérdése a "mi lett volna, ha...?".

Tehát belementem a játékba. Szerető lettem. A költözés csupán emiatt volt lényeges, mivel így valódi lehetőség nyílt viszony folytatására. Ez a helyzet egyrészről érdekes, izgalmas, másfelől magányos, szomorú és szinte kilátástalan. Egyetlen módon lehet kezelni, ne szeress bele abba, akinek a szeretője vagy! Na, ebben jó voltam. Semmit nem fogadtam el tőle, amivel kényelmesebbé akarta tenni az életemet, semmit nem kértem, nem vártam, és nem adtam többet, mint azt a pár kellemes órát, amit együtt töltöttünk időről időre. De ha ennyire egyszerű lenne kordában tartani az érzelmeinket, akkor nem is emberek lennénk. Valahol szerettem őt. Ám szerelemig nem jutottam, túl hamar blokkoltam magamban mindent, ami reményt adhatott volna. És ez így jó volt, amíg el nem jött valaki, akinek adtam volna magam, mindenestül.

Ez volt az első alkalom, amikor kidobtam őt. Hogy ne legyen a kelleténél hosszabb a mesém, csak annyit mondok, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, így egy idő után visszatért az életembe. Minden folytatódott tovább, annyi különbséggel, hogy már fontosabb lettem neki. Segített nagyon jó edzői állást találni (a szakmai főnököm lett), bár nem ő vett fel, csak a lehetőséget adta meg, hogy bizonyítsak. Közben eljött a szakvizsga ideje és az iskola befejezése. Ekkor követett el egy végzetesnek tűnő hibát.

Írt egy levelet egy másik tanítványának, aki az év folyamán rengeteget segített neki az adminisztációban. A lány boldog kapcsolatban élt, és mivel kedves barátnőm volt, tudott a viszonyunkról. Ez a levél eljutott hozzám is. Meg kell hagyjam, ügyes volt. Feldobta a magaslabdát, de szépen burkoltan. Ha a lány pozitívan reagál, bármi történhetett volna. Ezen persze felhúztam magam és közöltem vele, hogy az még egy dolog, hogy van egy menyasszonya, de hogy ketten se legyünk elegek... azt már nem! Próbált meggyőzni, hogy nem kell neki más, nem úgy értette, már könyörgött is, de nem hittem neki, nem fogadtam vissza.

Eltelt kb. háromnegyed év. Kellemes munkatársi viszonyban voltunk, nem sokat találkoztunk, de akkor semmi gond nem volt, sikerült fenntartani a jó kapcsolatot. Aztán februárban váratlanul közölte velem, hogy még mindig szeret. Mondtam neki, hogy azt sem tudtam, hogy régebben szeretett. Pedig igen, és kellek neki. Nem törődtem vele.

Pár hónap elteltével valaminek kapcsán mégis lett egy újabb összekavarodásunk, mely után különösen szerette volna helyreállítani a köztünk történteket, ámde nekem már nem erre volt szükségem.

Néhány hete megkeresett, mert elhagyta a párját, és szeretne velem találkozni. Mivel kedveltem, és kíváncsi voltam, összefutottunk. Előállt azzal, hogy engem akar, legyek a kedvese. Meglepett, és őszintén szólva nem volt jó érzés. Arra gondoltam, hogy mondjuk egy évvel ezelőtt még örültem is volna a kérésének. Most nem tudtam így érezni. Nem voltam szerelmes belé sosem. Nem képzeltem el vele az életem, és nem éreztem kellemes bizsergést, amikor olyan dolgokról beszélt, minthogy szeptemberben nyaraljunk Korfun, januárban elvisz síelni, mi lesz, ha majd együtt fogunk élni, hogy diploma után feleségül venne, hogy menjünk ki külföldre és hozzuk létre a saját üzletünket... satöbbi-satöbbi... Persze ez elsőre jó dumának tűnhet. De komolyan gondolta... és ez különösen ijesztő volt... Nem mintha nem szeretnék elköteleződni végre valaki mellett, elképzelni a közös jövőnket, látni a távlatokat, perspektívát... De nem vele. Nem vagyok szerelmes. Nem is voltam. Nem hiszem, hogy tudnék az lenni...

De a kíváncsiságom és a női büszkeségem erősebb volt, látni akartam, mit tenne meg értem, értünk. Így nem utasítottam el egyből, nyitva hagytam a lehetőséget.

Előző hétvégén egyik barátjának az esküvője volt, melyre megkért, kísérjem el. Megtettem, és kellemes délutánt, estét töltöttünk el, bár kissé érdekes érzés volt, hogy úgy kezel ő és a társasága is, mint a párját. De nem hoztam kellemetlen helyzetbe, ez a mi kettőnk ügye, hadd higyjék ezt. Haza persze külön mentünk.

Miután hajnali egy körül megérkeztem a lakásomba, és megnéztem a telefonomat, akkor kaptam a hírt, hogy a nagyapám aznap este meghalt. Rögtön hívtam édesanyámat, aki nagyvonalakban elmesélte a történetet. Teljesen ledöbbentem, lesújtott a hír, és a rám telepedő bűntudat. Küldtem neki egy sms-t, melyben megköszöntem a kellemes napot és közöltem az infót. Ki volt kapcsolva a telefonja.

Az éjjel további eseményeit nem részletezném, az előző bejegyzésem képet ad róla. Ide a másnap tartozik. Miután megkapta az üzenetemet, a reakciója csupán ennyi volt: "sajnálom és részvétem". Semmi kérdés, hogy hogyan érzem magam, segíthet-e valamiben... Majd napokig semmi, csak néma csönd.

Ez éppen elég volt ahhoz, hogy tudjam, nekem ez az ember nem kell. Annyira irónikus, hogy ha kérsz valamit az élettől, megadja. Én egy jelet kértem, hogy tudjam, mit tegyek. Adjam meg neki az esélyt, vagy hagyjam el örökre? Erre bekövetkezett a váratlan haláleset, melyre így reagált. Éles ellentétben a szintén az előzőekben említett illetővel, aki korábban is vonzó volt számomra, de az az éjjel... az a biztonság, törődés, szeretet, nyugalom, erő... már tudtam, hogy nekem ez kell, és nem a két éve tartó huzavona, a vonzó, de stabilitást, összetartozást, békét, melegséget nem nyújtó viszony.

Ma reggel újabb üzenet fogadott. "Szeretlek és ne haragudj a viselkedésemért". Azt hittem, földhöz vágom a telefonomat. Még válaszra sem méltattam rögtön, mert nagyon nem lettem volna kedves... Estefelé megmutattam édesanyámnak és nagymamámnak. Beszélgettünk, elmeséltem a gondolataimat, majd válaszoltam: nem haragszom, de már tudom, mennyit jelent neked, akit állítólag szeretsz. Még váltottunk pár üzenetet. Természetesen ő volt az áldozat, aki nemrég szakított, és ez még fájó számára. Az, hogy én elvesztettem egy hozzátartozómat, ha rajta múlt volna, egyedül maradok a bánatommal, az senkit sem érdekelt.

Lényeg a lényeg, mától végleg vége ennek a helyzetnek, még ha valójában újra sem kezdődött. Ráébredtem arra, amit úgyis tudtam, de immár bizonyos vagyok benne. Bármennyire fájó is a magány, egy ilyen ember nem lehet része az életemnek. És mivel megtapasztaltam azt is, hogy igenis van olyan férfi (hangsúlyozom, FÉRFI, mert nálam ott kezdődik ez a kategória, amit ő tett értem!), aki képes erős lenni, önfeláldozó, törődő és szerető, akkor felesleges alább adni. Ő döbbentett rá, hogy igenis többet érek. És vannak még jó emberek a világon, akik nem csak kihasználnak.

Csajok, kérlek titeket, legyen eszetek és önbecsülésetek! Vegyétek észre az ilyen kincseket, és ha van olyan szerencsétek, hogy egyikőjük a párotok, vigyázzatok rájuk. Szeressétek őket, éreztessétek velük, hogy fantasztikusak. Mert kevés van belőlük, és ők azok a csodák, akikért érdemes élni!

Srácok... Tudjátok mit? Inkább nem is mondok többet. Ha elolvastátok, értettétek a történet lényegét, megláttátok a hibát, amivel végleg elveszítette még az esélyt is, ne essetek ugyanebbe a csapdába! Szeressétek, óvjátok a nőket, akik közel kerülnek hozzátok, legyetek a támaszaik, jóban és rosszban egyaránt, mutassátok ki, mondjátok el nekik még időben, hogy milyen csodálatosak, mennyire fontosak nektek! Higgyétek el, sokkal többet kaptok majd vissza ezért a pár szóért, tettért...