Szeretem a háborgó természetet. Mindebben van valami megfékezhetetlen, emberfeletti, csodálatra méltó erő, hatalom. A felettünk tornyosuló szürkés, feketés ég, a hatalmas, súlyosnak tűnő felhők, a fák koronáját tépő szél... És az ember mennyire kicsi és jelentéktelen ehhez képest...

Fogtam a laptopomat, és odaültem az egyik fotelbe a nyitott ablak mellé. Habár a lakásom a Váci út hat sávjára néz, az eső még így is csodaszép. Dörög, villámlik, a cseppek egységes függönyt képeznek. Az ég könnyei visszaverődnek az aszfaltról. Az elhúzó kocsik hangja, amint felcsapják a pocsolyák latyakját, keveredve a mennydörgéssel, és a csobogással... akár egy szimfónia is lehetne... Jobb lenne valahol a városon kívül élvezni a vihart. De ha már ez adott, élvezzük ki!

Gyertyák égnek, neonfénnyel elűzni a sötétséget ilyenkor vétek. Az ablak nyitva, bár kicsit beesik az eső. A szél végigsimítja a bőröm, ahogy keresztül száguld a szobán. Nevetni szeretnék. Kacagok, és könnyezem.

Legszívesebben kiszaladnék a házból, futnék az esőben, majd megállnék, az égre emelném a tekintetem, kitárnám a karjaimat, élvezném, ahogy elázom teljesen, forognék, táncolnék, hangosan, teli torokból nevetnék. Élvezném, hogy fázom. Imádnám, hogy mindenki menekül fedett helyekre, csak én ugrálok felszabadultan a természet erejének zenéjére, tudván, hogy úgysem bánt, hisz legbelül egyek vagyunk. A szelek az érzéseim. A fák, melyeket tép, a lelkem. Az eső a könnyeim. A felhők a hangulatom. A mennydörgés a szívem dobbanása. A villámok az indulataim, a szenvedélyem. A vízcsobogás az ereimben száguldó vér hangja. Az élet lüktet mindenben. Felszabadul, kirobban, utat tör, elsöpör minden szennyet, bánatot, elfolytást. Ősi és halhatatlan, akárcsak a világ és a részét képező ember.

A világon minden analóg a tánccal. Az időjárás különösen. Például a havazás a klasszikus balett, vagy az angol keringő. Fennkölt, csillogó, puha, nyugodt, lassú, méltóságteljes, király(nő)i. Az eső a flamenco, vagy az orientális tánc dobszólói. Pörgős, erőteljes, ijesztő, technikás, dinamikus, tele irányváltásokkal, hirtelen fordulatokkal és összhanggal. A napsütés a musicalek, a színpadi showtánc, az ír sztepp élettelisége, elevensége, összhangja. Nézd meg a bogarakat a fűben, a méhek táncát, a madarak röptét, csicsergését! Hát nem olyan, mint amikor egy színpadkép elevenedik meg?

A szélvihar a duplafátyol technika a hastáncban. Lassan, megszokottan kezdődik. A fátylak még összefogva, finoman ringatóznak, szállnak a táncos karja által vezetve. Egyre erősödik. Nő a lendület, gyorsabb a mozgás, nagyobb teret enged a szárnyalásnak. Majd jön a csúcspont, a kiteljesedés. A táncos forogni kezd, majd elengedi a fátylakat. Egyik kezében az egyik, másikban a másik. Ahogy pörög, a kendők, mint a forgószél, körülölelik a testét. Belehajol, az anyagok emelkednek, süllyednek. Mozog a karja, a fátylak száguldanak, repülnek, hullámzanak. Többször megváltozik az irány. Kiszámíthatatlan módon és tempóban. A transz állapota elborítja a testet és a lelket, akár nézed, akár táncolod. Már nem a tudat, hanem az átszellemülés irányítja a mozdulatokat. Az anyagok a lélek meghosszabbításai. És amikor már nincs tovább, a fátylak a földre hullnak, a táncos is lezuhan a mélybe...

A nyugodt szellő a standard és latin táncokra hasonlít. Finoman lebeg végig a parketten, hol dinamikusabban, hol lelassulva. Hol összekapaszkodik a párjául válaszott levelekkel, virágokkal, hol elengedi őket. Van, amikor játékos, van, amikor forró. Máskor eltávolodik, kikacsint, aztán ismét ráfonódik, öleli a táncpartnerét. Néha párt cserél. Salsa rueda az ég és a föld között...

A hűvös árnyék, vagy a langyos tavaszi nap a bécsi keringő. Mosolygó, kergetőző, légies, könnyed, az egymásra találás helye és ideje. A tekintetek összekapcsolódnak, a combok érintik egymást, forog a világ, emelkedik, süllyed a test a lépések és a dallam ritmusára. Még tarja a távolságot, de már kialakult a kontakt. Emelések, lehajlások, kiállások, körtáncok... Az első csók előtti pillanat...

A fiatalság varázsa és emléke a rock'n'roll és a jive. Gondtalan, szökkenő, felpörgtett, tüzes, játékos, vicces. Teljes a bizalom és az összehangoltság. Még mindenki csak nevet. Kivéve, aki a sarokban várja, hogy táncba vigyék, de benne a várakozás és a remény keveredik.

Az argentín tangó a forró, szinte álló nyári meleg. Sehol egy szellő, csak az érzéki, égető, izzasztó, fülledt erotika. Tele vággyal, szenvedéllyel, tűzzel, dühvel, indulattal, féltékenységgel, csalással, nagy, nyomasztó, intenzív érzelmekkel... Menekülnél, mégis maradsz...

A brazil samba a nyáréjszaka. Lüktet, magával ragad. Felszabadít. Előcsalja a vágyakat és az ősi ösztönöket. Ellenállhatalan. Gyors tempóban peregnek a dobok, lépnek a lábak, megrázod a vállad és a feneked, tekered a csípőd. Semmi gátlás, visszafogottság nincs benne. Igazi erotikus izgalom.

Ősszel lehűl a levegő. Nincs hideg, de már nem éget a nap. Feltámadnak a szelek, hullanak a levelek. Valamiféle elmúlás érzés járja át az egészet. Közeledik az álom. Valami véget ér. Egy néma, összefonódó, lassú ringatózás a tánctéren. A válás érzése, az utolsó összesimulás szomorúsága, a szótlan búcsú. Visszatérés valamihez, ami hideg nyugalommal tölt el. A megpihenés és felkészülés az újabb izzásra, mely tavasszal visszatér...

Annyi mindent hagytam ki. Messze nem teljes a kör. De folytasd most te! Éld meg, járd el ennek a napnak a táncát! Hisz lassan leszáll az éj. Talán megpihenhetsz. És reggel új parkett vár, új táncok, élmények, érzések. Jók és rosszak. Talán teljesülnek az álmaid is...