Vajon min múlik, hogy ki kihez vonzódik? Pusztán kémia lenne, esetleg valami sugallat, intuíció? Szeretném hinni, hogy az utóbbi igaz. Az ember nem létezhet lélek nélkül, a lélek érzéseket, gondolatokat generál, melyeket bizonyítottan befolyásol a test kémiája, mégsem ez a fontos.

Szerintem leglényegesebb megélni a pillanatokat, érezni mindazt, ami a testből és a lélekből születik. Olyan ez, mint a tánc. Ha belülről fakad, és az ember képes kinyílni, rengeteg rejtett tartalmat közölhet másokkal. A test nyelve univerzális, mindenki érti, nincs szükség szavakra. Minden mozdulatban, pillantásban, arcvonásban jelentés bújik meg. Mégsem tudunk mindent értelmezni.

Az emberi összetettség, a szocializációnk, civilizációnk befolyása miatt olyan nehéz kiigazodni másokon? Vagy csak nem merünk szembenézni mindazzal, ami bennünk lezajlik? Hogyan is foghatnánk fel mások jelzéseit, ha önmagunkkal sem vagyunk tisztában?

Ez kellene az igazi művészethez is. Tapasztalat, megélés, nyitottság, nagy, erős érzelmek. Hullámhegyek és völgyek. Az állóvíz nem táptalaja az alkotásnak.

Vajon mások nyitnának afelé, amit én kommunikálnék? Nem rettegnének a szembesüléstől, a lelkek közös rezgésének megtapasztalásától?

Minden nagy alkotás lényege, hogy eufóriát, katarzist váltson ki, vagyis a befogadó és az alkotó is átélje azt a szabad energiaáramlást, amely összekapcsol több lelket. Ez az élmény nem lehet csupán kémia! Itt nem hormonok, ferromonok váltják ki a hatást, hanem a befogadás, valamiféle rokonság, összetartozás. Egyszerre dobbannak a szívek, lüktet a vér és az élet mindenkiben.

Amikor táncolok, ugyanazt érzem, mint a nézőim. Belenézek a szemükbe, és látom a belső valójukat. Ezek csak pillanatok, szavakkal leírhatatlan helyzetek, de tudom, mikor valósulnak meg. Ilyenkor adok valamit az embereknek, amelyet sohasem felejtenek el.

Így van ez minden művészeti ágban. Nézz figyelmesen egy festményt, lazíts egy dallamra, olvass egy jó könyvet! Tudni fogod, miről beszéltem! Csókolj, ölelj, szeress úgy, hogy nem figyelsz másra, csak magadra! Olyan lehet, mintha felfedeznéd a másik embert önmagadban. Pillanatokra összeolvadunk, értjük, érezzük egymást. Mintha egy hihetetlenül izgalmas, érdekes, veszélyes utazásra indulnál. A fogadott bátyám egyik dalának sora jut eszembe, melyben arról énekel, veszítsd el magad, hogy bennem újra megtaláld. Kicsit átalakulva, megváltozva, kibővülve, többé válni mások által... Vajon képesek vagyunk erre...?