Amikor arra gondolok, milyen lenne a megfelelő férfi, először inkább érzések villannak be, mintsem egy kép.

Akkor tudom lekötni magam valaki mellé, ha úgy érzem, nem látok mást rajta kívül. Ennek első lépése, hogy sokat gondolok rá. Ezután következik az ilyenkor még enyhe hiányérzet, a fantáziálás vele kapcsolatban, majd a széles mosoly, elfogult, meghatódott hangnem, ha róla beszélek. Egyre erősebbé válik az érzés, hogy többet szeretném látni, és az, hogy mit szólna bizonyos dolgokhoz, büszke lenne-e rám. Hogy szívesen megosztanám vele a mindennapjaimat úgyszintén. Észreveszem, hogy ha csörög a telefonom vagy sms-t kapok, azon drukkolok, hogy ő legyen. De mindeddig lehet a dolog puszta fellángolás is, még egyáltalán nem biztos, hogy a személyének szól, nem csupán az érzésnek.

Ahogy egyre többet találkozom vele, ez a kérdés eldől. Ha jó érzést kelt, hogy várok rá, amikor jön hozzám, ha kellemes a karjaiba bújva elaludni, ha nyugodt az álmom és mosolygós az ébredésem, már jó előjelek. És a folyamat innen is tovább gyűrűzik.

Minél többet vagyok vele, annál többet szeretnék. Feloldódom, és képes leszek több arcomat megmutatni neki. Lehetek komoly, értelmes, de humoros, gyerekes, szenvedélyes és művészlélek is (a teljesség igénye nélkül). És most jön az első mérföldkő abban, hogy mindezt el is fogadjam.

Megjelenik a mellkasom táján a melegség, telítettség, boldogság. Amikor úgy érzem, zene szól bennem, táncolnék, énekelnék, repülnék és kimondom, hogy „szeretlek”…

Sokan azt állítják, ez egy kiüresedett szó. Szerintem nem az. Suttogd el, és figyeld a hangzását! Anyanyelvünk egyik csodája e szó lágysága, puhasága, hullámzása. Ezt a szót csak suttogni lehet. Ha hangosan mondod ki, keményebbé válik, és üresebbnek hat. De hogyha csak leheled, olyan tartalmakat ébreszt, mint egyetlen más kifejezés sem. Kimondod és beleremeg a lelked, megpendülnek a húrok a bensődben, és egy csodálatos zene kezd életre kelni tebenned…

A legtöbben azt is gondolják, hogy nem kell kimondani, ezeket a szavakat, a másik úgyis tudja, érzi. Saját tapasztalatom, hogy ez nem igaz. Nem vagyunk gondolatolvasók. Sejthetjük, érezhetjük, de a verbalitás akkor is fontos! A gondolatnak teremtő ereje van, hát még a kimondott szónak! Volt, hogy szerettek, de nem mondták ki. Nem tudtam. Nem hallottam soha. Nem is sejtettem, hogy fontos vagyok. És továbbálltam. Amikor elmondta, már késő volt. A legbelül érzett, de nem kifejezett érzések a másik szemében nem nyilvánvalóak, láthatóak, hiszen a saját csalódásaink árán megtapasztaltak kishitűvé, bizalmatlanná tettek minket. Hiába vannak gesztusok, jelek, ezeket hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, nem hinni bennük. Szkeptikusak és cinikusak vagyunk. Természetesen a szó önmagában nem elég, a tettek is számítanak, de csak egyik vagy másik még kevés.

A mai társadalom arra tanítja a férfiakat, hogy legyenek kemények, erősek, ne fejezzék ki az érzéseiket. Mert az nem férfias. Ennyire hibás szocializációt hogyan viselhettek el, ti, férfiak? Miért ne sírhatnátok? Miért ne lehetnétek gyengék néha? Miért ne foglalhatnátok szavakba, amit éreztek? Higgyétek el, ha egy nő szeret, akkor gondoskodó is, és igenis jó neki, ha megölelheti a szomorú, fáradt kedvesét! A rettenetesen sok problémáról nem is beszélve, amelyek elkerülhetőek lennének az őszinteség, a nyílt kommunikáció segítségével… (de erről talán majd írok egy külön bejegyzést…)

Imádni valakit intenzívebb érzés, mint szeretni. Könnyebb is kimondani. Nincs tétje. Nincs benne felelősség, elköteleződés. A szeretet, szerelem teher is. Csak a Kisherceg klasszikus mondatát tudom idézni: „Felelős vagy azért, amit megszelídítettél!”. A kölcsönös szeretet, összetartozás megszelídít, ezáltal felelősség önmagunk és a társunk iránt. Édes teher. Mert nem rossz ez, hiába menekül a mi világunk minden ilyen kötelék elől. Szükségünk van rá, testnek és léleknek egyaránt. (Újabb hosszasan elemezgethető momentum! :) )

Ha kiejtem e két szót, olyannyira erősnek érzem a különbséget. „Imádlak!” Vidám, lendületes, szenvedélyes, lángoló, erőteljes, heves, pillanatnyi, rövid életű. „Szeretlek!” Lágy, finom, halk, suttogó, meleg, ringató, édes, fájdalmas, vágyakozó, nyugodt, örökkévaló. És ritka.

Oly kevésszer adatik meg, hogy szeressünk. Habár sokféleképpen élhető meg, mindig más ugyan, de eltéveszthetetlen. A csapdája az, hogy általában utólag értjük meg. Akkor érezzük leginkább az erejét, intenzitását, súlyát, ha elveszítjük. Vagy érezzük, hogy el fogjuk veszíteni. Éget belül, feszít, marcangol, dühöt kelt, gyűlöletbe csap át, tehetetlenséget ébreszt, megszakad a szíved. Ez is milyen érdekes… Vajon miért ténylegesen a mellkasunkban érezzük a fájdalmat? Olybá tűnik, ha ki tudnánk tépni a szívünket, megszűnne a bánat. Szeretnénk megfagyni, nem érezni többé és mégis vágyunk rá. De ez az eltávolodás nem lehetséges (csak idővel). Így marad a szorongató, fojtogató, bénító érzés.

És a pillanat nyúlik, az idő végtelen… Mint egy szép szeretkezés. A pillanat a végtelen, és a végtelen csupán egy pillanat… Csak éppen ellentétes hangulatban. Ha szeretkezel, megállítanád az időt, ha elveszíted, akit szeretsz, éveket ugranál előre.

És a remény még él. Ez a legfájdalmasabb. Vágyódsz, álmokat kergetsz, fűszálakba kapaszkodsz, vissza akarod kapni, ami már nincs. Önmarcangolás és önámítás. Ahogy én látom, sokan itt követik el a legnagyobb hibákat. A múlt nem visszahozható. Nincsen tiszta lap. Az ember változik. Mindentől, amit átél, megtapasztal. Ami elmúlt, nem tér vissza. Ha mégis lehetőség nyílik az újrakezdésre, talán megér egy próbát. Hangsúlyozom, talán! Mert általában nem új lehetőséget akarunk adni, hanem megélni ismét, ami valaha volt. De az új esélyből nyert kapcsolat nem a régi lesz. És aki így áll hozzá mégis, az eleve kudarcra van ítélve.

Álomképek… Mint maga a szerelem… Mint maga az élet… Átalusszuk az életet, álmodjuk az életet, és csak akkor ébredünk fel, amikor véget ér minden. A kérdés csak az, hogy milyen életet álmodunk magunknak…?