2009. 07. 19.:

Senki sem tudhatja, mikor és mily módon ér véget az élete. Vagy mégis? Érez az ember valamit előtte? Azt hiszem igen, bár szerencsére ez nem tudatos. Vajon mivel érdemeljük ki a halálunk módját? Egyesek miért szenvednek, mennek el kínok között, míg mások szinte könnyedén szűnnek meg létezni?

Gyermekként még fel sem fogjuk, mit jelent mindez. Ha valaki eltávozik, még könnyedén elhisszük, hogy jó helyen van, és majd találkozunk még… Érezzük a hiányt, de valahogy természetes az elfogadás. Később ez nehezedik. Minél közelebbi családtag, barát megy el, minél fiatalabb, és váratlanabb módon távozik, annál erősebb az élmény.

Sok szerettemet temettem már el. Sokuk halálát asszisztáltam végig. De erre nem lehet felkészülni. Hiába számítasz rá, hiába teszel meg mindent, a lelkiismeret-furdalás elkerülhetetlen. Főleg, ha nem is volt alkalmad elbúcsúzni.

18 éves voltam, mikor az apai nagyapám belehalt a leukémiába. 12 évig élt együtt a betegségével, habár 3-4 évet jósoltak neki kezdetben. Nem láttam emberben ennyi vitalitást, élni akarást soha. Küzdött, élni vágyott, még a vég közben is. Pedig szenvedett már. Az utolsó egy évben tudtuk, hogy alig van idő hátra. Decemberben rosszul lett, kórházba került ismét. Karácsonyra még hazaengedték, de tudtuk, hogy ez az utolsó. A születésnapomat megvárta. Emlékszem, mindig azt mondta, amikor kicsi voltam, hogy az esküvőmön még táncolni fog, ott lesz. És én el is hittem neki. Januárban újra bevitték. Megmondták nekünk, hogy már nem fog kikerülni innen.

Az első héten nem volt magánál. Steril szobában feküdt, külön tortúra volt bemenni hozzá. Eszméletlen volt, gépek tartották fent az életfunkcióit. Csak ültem az ágya mellett, néztem őt. És azt mondogattam magamnak, hogy nem sírhatok. Nem láthatja, hallhatja, hogy könnyezem. Mert akkor felébred, hogy megnyugtassa a kis unokáját, és nem szabad azt látnia, hogy szomorú vagyok. Sosem bírta, ha szomorkodtam. Olyankor jött, segített fára mászni, barkácsoltunk, fagyit ettünk, kártyáztunk, mesét néztünk, vagy felmentünk a padlásra, ahol régi lomok között kutattunk, és ő mesélt. Főként apámról. És ott fent, a régi játékok, kacatok között egy másik világ volt. Pár apróságra azt mondta, hogy ha nagyobb leszek, majd az enyém lesz, apám után… Eltelt egy hét, órákig ültem a szobájában, simogattam a kezét, óriási gombóc fojtogatta a torkomat, ahogy próbáltam visszatartani a könnyeimet. És aztán magához tért. Az élet lángja lobbant egy utolsót benne, még nem akart elmenni.

Egy hónapon át minden reggel 5-6 körül már bent voltam nála, akár aludt, akár felébredt. Onnan bementem az iskolába, majd egyenesen vissza a kórházba. Estig vele voltam, amíg a felesége vagy édesanyám felváltott. A kis törékeny teste felvizesedett, jártányi ereje sem volt. Vécéztettem, igazgattam az ágyát, hogy kicsit kényelmesebb legyen neki, etettem, itattam, és rengeteget beszélgettünk. Meséltem neki a suliról, a színházról, ahol időnként felléptem, a táncról, és ő is sokat beszélt az életéről, apámról, és még fájdalmaiban is mosolygott. Sosem felejtem el néhány mondatát. Egyszer azt mondta, hogy kényelmetlen ez az ágy, annyira várja már, hogy otthon legyen, a saját kanapéján fekhessen, lábánál a kutyákkal. Vagy hogy olyan rég volt színházban, ha kijön innen, elmegyünk együtt. Ilyenkor majdnem elsírtam magam, hisz tudtam, hogy sosem kel ki élve ebből az ágyból. De megígértem neki, hogy együtt megyünk majd egyik előadásra, elvisszük Katit, a feleségét és anyukámat, öcsémet is. És meséltem neki darabokról, amelyeket akkortájt játszottak. Elmondtam, hogy melyik miről szól, milyen a szereposztás, ki a kedvenc karakterem, szereplőm, szerintem neki melyek tetszenének igazán. Eljátszottunk a gondolatokkal, hogy mindez be is fog következni. A szemem könnyes volt, de mosolyogtam… Máskor büszkén mutatott egy fél literes Sprite-os üveget. Mesélte, hogy Kati hozta neki tegnap, mert nagyon szereti, és ő olyan ügyes volt, hogy beosztotta, így még mára is maradt. Olyan volt, mint egy kisgyermek. Megöleltem, és megdicsértem, hogy tényleg szuperül csinálta. Mindig is édesszájú volt, de a leukémiával járó cukorbetegség korlátozta ebben a szenvedélyében. Tudtam, hogy már úgyis mindegy, megkérdeztem az orvost, kaphat-e kis nasit. Megengedték, így még aznap este elmentem a Tescoba, és bevásároltam neki sok különlegesen finom csokit és két liter Sprite-ot, hogy ne kelljen beosztogatnia.

Másnap, mielőtt bementem volna, megbetegedtem kicsit. Nem volt komoly, de mivel a kemoterápia és a haldoklás tönkretette az immunrendszerét, nem vállaltam a kockázatot, hogy elkapjon valamit. Így anyukám vitte be neki az ajándékaimat. Sírt, annyira örült neki. A mindig mosolygó, életvidám papám kisbabaként zokogott a meghatottságtól, pedig csak pár csoki volt… Következő napon a testvérem ment be délután, nem én, hogy legyen ki megsétáltassa a kutyát. Akkor már eszméletlen volt egy jó ideig. Eljött a szombat, és meg volt beszélve, hogy akkor közösen megy be a család. Ebéd után voltunk, épp a szobámban olvasgattam egy könyvet, várva, hogy hamarosan elinduljunk. És akkor anyu benyitott hozzám. Csak nézett, nem tudott megszólalni, de a szeme mindent elárult. Felültem az ágyban, és csak annyit tudtam kérdezni: „Vége?” Ő bólintott, és megölelt. Gyorsan összeszedtük magunkat és bementünk, mert Kati már ott volt, és nem akartuk, hogy egyedül legyen.

Odaérve láttuk, hogy Kati ki van borulva. A vállunkon zokogott, és elmesélte, hogy már halott volt, mikor megérkezett. Beléptek a szobába, olyan volt, mint aki alszik, de a nővér egyből kiküldte őt, mert látta, hogy baj van. Nem várta meg őt. És hogy ő milyen önző, hisz még ebédelt otthon. Mert jönnie kellett volna, de dolgozott, és majdnem rosszul lett induláskor, így visszafordult egy falat ételért. A lelkifurdalás…

Ültem a halott test mellett, öcsém a szoba túlsó végében az ablaknál állt, teljesen megzuhanva, de erősen. Anyu és Kati kicsit odébb beszélgettek. Néztem a testét. Nem ő volt. A porhüvely, amellyel azonosítanak minket, üres volt. Ez nem az az ember volt, aki nekem kedves nagypapám. A vonásai nyugodtak, nem volt nyoma az arcán több fájdalomnak. Jéghideg üresség. Az ő lénye már messze jár. Ez csak egy élettelen test. Nem volt velem többé. És nem tudtam megérinteni. Nem volt többé meleg, óvó ölelés, amely felszárítja a gyermek könnyeit, nem volt többé a titkos pillanatokban fagyit csempésző, cinkos mosolynak nyoma sem. Több mint egy óra telt el így csendben ülve. Remegve emeltem fel a kezem. Végtelennek tűnő másodpercekig csak tartottam a levegőben, majd reszketve rátettem az ő kezeire. Fagyos volt, akár a márvány. Megfogtam a kezét, és beszélni kezdtem hozzá, suttogva, szinte csak magamban. Most már jó helyen vagy. Nem szenvedsz többet. Ott már nem érhet fájdalom. Újra erős vagy és fiatal, tettre kész. És ne félj, itt minden rendben lesz. Menj békével, nyugodj meg, légy boldog…

Az én betegségem nem sokkal ezután kezdődött. Pár éjszakányi sírógörcsök és kiborulások, nyugtatókkal való alvások után, lassan megnyugodtam. Látszólag. Mert az én testemben is elindult a folyamat. A betegség, fájdalom megtanít élni, ahogy a halál is. Sosem voltam gyerek, de elkezdődtek azok az évek, amelyek rákényszerítettek a felnőtté válásra. Életemnek ezt az időszakát senkinek sem kívánom. Adja az ég, hogy megússzátok a szenvedés, gyengeség, gyógyszerezés, halálközeliség éveit! De erről talán majd máskor…

Eltelt több mint egy év. Épp vizsgaidőszak volt az egyetemen, ahova akkor jártam. Már eléggé kezdtem leépülni a betegségeimtől, de ekkor még messze nem értem el a mélypontot. Viszont arra elég volt, hogy ne nagyon legyen erőm másra, mint a felkészülésre és az óráim megtartására. Még két vizsgám volt hátra, amikor egy gondolat, érzés belém fészkelte magát. Eszembe jutott egy kedves barátom, akivel rég nem találkoztam. Késztetést éreztem, hogy felhívjam, beszéljünk megint. Ráér még kicsit, gondoltam, bár a napok múlásával a közös emlékek egyre inkább kezdtek feltörni. Kitaláltam, hogy még úgyis kb. egy hétig elfoglalt vagyok a tanulás miatt, de az utolsó vizsga után felhívom. El is jött a nap, levizsgáztam, és fáradtan bár, de hazaértem. Szinte le sem tettem a cuccaimat, amikor csörgött a telefonom. A keresztanyám hívott. Felvettem, de a sírós hangjából egyből tudtam, valami baj van. „Zoli meghalt.” - mondta. Közös barátunk volt. Megszólalni sem tudtam. Eltelt egy perc. Remegett a hangom, fel sem ismertem volna, ha kívülről hallom magam. Mi történt? Motorbalesetet szenvedett Újpesten. Imádott motorozni, vagyonokat költött a járgányra és a felszerelésekre. Van ott egy mocsok kereszteződés. A főút kanyarodik, és szintén ívesen beköt egy mellékutca, mely becsapós, hisz előtte az is főútvonal. Ha nem veszed ezt észre egyből, nem feltétlen adod meg az elsőbbséget, ráadásul be sem lehet látni rendesen. Sok baleset történt már ott. Zoli szabályosan közlekedve haladt, és jött egy autó. A nő nem vette észre a táblát és a közeledő motorost. Az ütközés váratlan volt és óriási erejű. A motor felborult, a tehetetlen test elrepült. A bukósisak alja bezúzta a koponyáját. Azonnali agyhalál. Semmi fájdalom, még a félelem sem tudatosulhatott. A kórházban 24 órán át gépekre kötve feküdt. A testén egy karcolás sem látszott, tökéletesen megvédte a ruha. Az arca nyugodt volt, mint aki alszik, csak a fejéből kilógó csövek jelezték, hogy nem pihen. Egy nap után az orvosok közölték, hogy nem fog visszatérni. Az édesanyja levetette a gépekről, hogy használják fel szervdonornak. 26 éves volt…

Sosem mondtam el neki, mennyire szerettem. Az elmúlt egy évben alig láttam, keveset beszéltünk. Amikor mégis, akkor ugyanott folytattuk, ahol előtte abbahagytuk. Elmaradoztak a közös lovas túrák, motorozások, nevetések, hosszú beszélgetések. Már sosem fogunk fej-fej mellett vágtázni a szabadban, amikor az arcunkba csap a szél, teli torokból nevetünk, és a versenytől, adrenalintól izgatottan, kipirulva száguldunk. Nem fogunk lépésben haladni egymás mellett a lovakkal, nem fekszünk a fűben az eget bámulva és beszélgetve, amíg a hátasaink legelésznek… És fel sem hívtam. Pedig éreztem, hogy meg kell tennem. Már késő. Nem mondhatom el neki, hogy bármennyire is ritkán találkozunk, nekem ő nagyon fontos, mindig a szívemben él, és nagyon, de nagyon szeretem… Vajon tudta? Azokban a napokban, amikor szinte folyamatosan rá gondoltam, vajon érezte ezt? Már sosem tudom meg. A halála után elővettem régi naplóimat, és újraolvastam őket. Sok név szerepelt bennük, akikkel szinte már nem is tartottuk a kapcsolatot. Elkezdtem felkeresni őket, és mindnyájuknak elmondtam, hogy bármennyire is megszakadt a kapcsolat, ők fontosak nekem. Hogy bármi történik velünk, akkor is részei az életemnek, a múltamnak, és ezt köszönöm.

Ismét tovatűnt egy év. A betegségem súlyosbodott, az erőm fogyott. Az emberek nem szeretik a gyengeséget, elesettséget. Nem tudnak mit kezdeni vele. Szánakozásra pedig semmi szükségem nem volt. Így hát sokan eltűntek mellőlem szép lassan. Akik mégis kitartottak, azóta is a legközelebbi barátaim. A távolabb élőkkel még nehezebb volt fenntartani a kapcsolatot.

Volt egy barátnőm, aki Debrecenben lakott. Régebben leveleztünk, akkoriban pedig rendszeresen váltottunk e-maileket, elmeséltük egymásnak a történéseket. Írta, hogy leérettségizett, méghozzá remek eredményekkel, felvették az egyetemre, és hogy van egy fiú, aki velem egyidős volt. Korábban nagyon negatív tapasztalatokat szerzett, de ez a srác most szerelem, és boldog. Vele örültem a szavainak. 3 hét telt el, amikor érkezett egy újabb levél. Temetési meghívó volt. Az ő temetése. Azt hittem, ez egy ostoba vicc, de ki lehet ilyen morbid? Megnéztem a címet, ahonnan küldték. A családnevéből képzett mailcím volt. Gyorsan válaszoltam, kérdeztem, hogy mi történt? Az édesanyja írt vissza. Judit meghalt egy autóbalesetben. Szerpentines úton mentek hazafelé a kedvesével valami baráti találkozóról. A fiú vezetett. Egyszer csak egy részeg autós szemből áttért a sávjukba. Az ütközés elkerülhetetlen volt. Frontális karambol. A kocsi teljesen összezúzódott. A mentőhelikopter nem ért ki elég gyorsan, ráadásul eltartott egy darabig, amíg kiszabadították a roncsból. A gépben még újraélesztették, de este 11 körül a kórházban belehalt a sérüléseibe. A srác túlélte. 21 éves volt ekkor, Judit 18. Hogyan él tovább ez a fiú? Hogyan dolgozza fel, hogy a lány, akit szeretett, mellette halt meg? Bebizonyosodott, hogy nem volt hibás, megtette, amit lehetett, de akkor is… mindig reméltem, hogy fel tudott állni ebből a traumából.

Nem tudtam elmenni a temetésre, nem voltam olyan állapotban, hogy elutazzam. Később kaptam egy kézzel írt levelet. Az íráskép kusza volt, a sorok csálék, a tinta néhol elmosódott a ráhullott könnycseppektől. Judit édesanyja küldte. Betette a borítékba a lánya egyik tablóképét, mert azt Jud nekem szánta. Azt mondta, hogy a szekrényben megtalálta a régi leveleinket, azokról tudta meg a címemet. Nem olvasta el őket, mert az a mi dolgunk. De ő nagyon szeretett engem. És mivel ki van borulva, kérte, hívjam fel. Remegett a kezem, ahogy néztem a papírlapot. Egyszer csak feltörtek a könnyeim. Addig nem tudtam igazán sírni, de egy kétségbeesett anya levele előcsalta az elfojtott zokogást. Hosszan gondolkodtam, hogy beszéljek-e vele. Szerettem volna segíteni, de két dolgot pontosan tudtam. Egyik, hogy nem bírnám elviselni a bánatát könnyek nélkül, de neki az erőmre lenne szüksége, nem az én bánatomra. Másrészt nem pótolhatom a lányát sosem. És nem is szabad azt hinnie, hogy rajtam keresztül visszakaphatja őt. Ha megteszem, és ezzel felvállalom a szerepet, akkor hogyan épüljön fel? Volt egy kisebb fia is. Érte kell élnie. Nem pedig értem, akit második lányaként kezelt volna. Az eszemmel tudtam, hogy jobbat teszek neki, ha nem hívom fel. De a szívem szakadt belé. És a lelkifurdalás mindig velem marad, amiért nem adtam oda magam neki.

A szüleim körülbelül 5 éves koromban váltak el. Azóta nem tartottam a kapcsolatot apámmal. Egy darabig azért, mert Németországban élt, később tudatosan kerültem. Sosem bocsátottam meg neki mindazt, amit tett. Velem és a családommal. Édesanyámmal, a testvéremmel, anyukám szüleivel, a saját apjával. A lelki sérüléseinket, a negatív apaképet, anyám egyszemélyes harcát, az anyagi helyzetet, ahová jutatott. Nem a nulláról, hanem mínuszból indultunk öcsém és én is a tettei miatt. Amikor a nagyapám haldoklott, nagyjából egyszer volt bent a kórházban nála, pedig akkor itthon élt éppen. Ehhez is gyenge volt. Utoljára a temetésen láttam, ahova megérkezve a leghátsó sorba ült be. Kértük, hogy jöjjön az első sorba közénk, a családtagokhoz. Nem akart, azt mondta, hogy neki ott jó, mert gyerekként mindig onnan hallgatták a misét papával. Végül meggyőztük, hogy ez az egész cirkusz sajnos nem csak belső gyász, hanem egy társasági esemény, ahol nem különcködhet. Beült közém és anyukám közé. Az ital szaga facsarta az orrom. Még azon napon is alkoholmámorban volt. Erőtlen volt, e nélkül nem bírta viselni a gyászát. A szertartás alatt fél kézzel tartottam a padon, lesegítettem, felállítottam a térdelésből. A végén elindult a menet a kápolnába, ahol az urnát elhelyeztük. Ő ment elől, mögötte édesanyámmal támogattuk Katit, a nagyapám feleségét. Apám alig állt a lábán. Elnézést kértem Katitól, és előre léptem. Belekaroltam apámba, és a legvégéig tartottam, míg ő rám nehezedett. Anyuék ledöbbentek. A családból én tartottam a legnagyobb távolságot tőle egész életemben.

Egyébként is szörnyen nézett ki. Összement, az vonásai elmosódtak, a bőre sárgás árnyalatú volt, semmi nem volt benne abból a férfiból, akire gyermekkoromból emlékeztem. Elesett volt, gyönge, beteges, szerencsétlen, elveszett. Később mondtam édesanyámnak, hogy tíz évet nem adok neki, és bele fog halni abba, ahogy él. Ha akkor tudom, mennyire igazam volt, talán még egyszer találkoztam volna vele, mielőtt végleg kiment Kölnbe.

Öt évvel ezután kaptunk egy német nyelven írt levelet. Az az idős ember volt, akinél kint élt. Meghalt egy kórházban. Májrákban. 20 év alkoholizmusa… Akkoriban már kifelé jöttem a betegségből, 3 év fájdalom és kórházi kezelések után egy év harcával kezdtem tünetmentes lenni. Amikor meghallottam a hírt, csak ültem csendben, magam elé meredve. Fel sem fogtam. Megszólalni sem tudtam. Ültem, és olyan ólmos fáradtság nehezedett rám, hogy gondolkodni sem bírtam. Egy idő után már pár szóval és köszönettel képes voltam fogadni a részvétnyilvánításokat. Eltelt pár nap ebben az állapotban. Majd egyik éjjel anyuval ültünk az ágyán, és mesélt apámról. Mesélt arról, hogy miként ismerkedtek meg, hogyan születtem én, mit jelentettem neki. Egyszer csak felemelte a fejét, és azt mondta: „Pedig annyira szerettem.” És sírni kezdett. Akkor törtek fel az én első könnyeim is. Még csak lassan, nagy cseppekben, csendben gördültek le az arcomon, ahogy az én mindig erős, kemény, egyenes hátú édesanyám a karjaimban, vállamra hajtott fejjel zokogott. Később, amikor már megnyugodott kicsit, lefektettem, betakargattam, de amint egyedül voltam a szobámban, megállíthatatlan könnyáradtad kezdett ömleni a szememből. Felhúzott lábakkal, átkarolt térdekkel sírtam, ringtam előre-hátra, reszketett minden tagom. De a sok elfojtott bánat, egy fiatal élet összes tapasztalata, fájdalma, kínja, magánya rám nehezedett. Nem értettem, miért borít ki ennyire, hisz akkor már évek óta nem láttam, közel 15-20 éve nem volt része a mindennapjaimnak.

Másnap, miután álomba sírtam magam, újra megjelentek a betegségem tünetei. Felhívtam a pszichológusomat, aki kezelt. Elmondtam neki, mi történt és miként reagáltam, mit érzek most. Ismét elkezdtünk összejárni kezelésekre. Pár hét múlva ültem a fotelben, meséltem neki róla.

Amikor kislány voltam, rengeteg rémálmom volt, melyek miatt nem tudtam aludni. Ezek még ma is gyakran kísértenek, de már jóval kevesebbszer riadok fel az éjszaka közepén. Mivel nem voltam jó alvó, anyukám egész éjjel sétálgatott velem a karjaiban tartva, hogy csendben maradjak. Akkoriban egy kis garzonlakásban éltünk, édesapám épp az államvizsgára készült, éjjelente tanult, és az én ébrenlétem nem könnyítette meg a helyzetet. Amikor anyu már alig állt a lábán a fáradtságtól, apu átvett tőle, hogy majd ő megoldja. Betett a kiságyamba, és mondta, hogy „Kislányom, éjszaka van, ilyenkor aludni kell, apa mesél neked”. És elkezdett meséket mondani. Persze nagyon élveztem, két percen belül felpattantam, és nagy szemekkel, mosolyogva néztem rá. Ekkor ismét lefektetett, betakart, és elmondta, „Kislányom, éjszaka van, aludni kell, apa mesél neked”. A végére már elmesélte a lovashuszár és a szakszervezet történetét is, de persze még mindig nem aludtam. Sőt, mivel nem díjaztam, hogy állandóan visszatuszkolnak az ágyba, felfújtam magam, és ordítani kezdtem. De még a hangját sem emelte meg. Anyu számolta, hozzávetőleg 257 alkalommal fektetett vissza, míg megunta és felvett újra. De sosem haragudott rám. Mert én voltam az ő kicsi lánya, a büszkesége, akinek a képét véres kardként cipelte körbe és mutogatta mindenkinek.

Később hallottam még egy történetet. Kaptam egy levelet, amelyben egy számomra semmit nem jelentő nevű férfi őszinte részvétét tolmácsolta, és elmondta, hogy apám milyen nagyszerű ember volt. Kiderült, hogy kollégája volt sok évvel ezelőtt, még az úttörő házban, ahol apám harcművészeteket oktatott. Amikor katona lett, ez a pasi vette át a csoportjait és később is barátok maradtak. Abban az időben apa rendszeresen éjszakába nyúlóan távol volt, még az utolsó ötszáz forintot is elvitte piára, míg anyu a két gyerekével otthon várta. Ha megkérdezte, hogy mikor jön haza, annyit mondott: „Anyámnak sem mondtam meg, mikor jövök és hova megyek, miért pont neked mondanám el?” Elitta minden pénzünket, adósságokat halmozott fel, melyekkel a hitelezői anyut zaklatták, hiszen tudták, rajta nem fogják tudni behajtani. Megfenyegették anyámat, hogy bántódásunk esik,ha nem fizet. Amikor már tarthatatlanná vált a helyzet, anyu a szüleihez fordult. Kérte őket, adják el a kis újpesti lakásukat, hogy abból kifizessük a tartozásokat, és költözzenek hozzánk. Ha nem teszik meg, vízbe fojtja a gyerekeit és aztán magával is végez, mert ezt nem bírja tovább. El sem tudom képzelni, mit élhetett át. Számomra mindig ő volt az erő és kitartás megtestesítője. Az anya és apa egy személyben. A példa arra, hogy meg kell állnunk a lábunkon, ki kell tartani és küzdeni az élet viharaival szemben is. Már nem emlékszem, hisz kicsi voltam, de ahhoz, hogy ő ilyen lépésre szánja el magát… A nagyszüleim természetesen megtették. Eztán a szüleim elváltak, de apám még ott élt egy darabig. Bennem ez a kép maradt meg. Mamámék az egyik szobában, anyu, öcsi és én az egyik félszobában, a másikban apám. László, az említett tanár kollégája elmesélte, mi zajlott akkor, melyről mi mit sem tudtunk. Rákbeteg volt huszonévesen. Fiatal ember, ifjú feleséggel, friss házasok, és ő halálos beteg lett. Még az asszonyának sem tudta elmondani. Csak apám tudta, és vele volt minden este, vele sörözött és beszélgetett. Tartotta benne a lelket, átsegítette a legnehezebb szakaszokon. Csodával határos módon végül felgyógyult, és állítása szerint mindezt apának köszönhette, nélküle nem sikerült volna. Nem értettem, hogyan lehetett ennyire ostoba. Mármint az apám. Miért nem kommunikálta ezt az egészet emberi módon? Miért kellett anyámmal és velünk így viselkednie? Miért kellett magányosan meghalnia egy idegen országban, kínok között, miért kellett egy fél életet leélni távol a szeretteitől? Ha ezt a történetet ismerjük, egészen más nézőpontba kerülnek a tettei…

De ez volt ő. Hihetetlenül kettős személyiség. Nagyon tudott szeretni. Engem különösen. Elvakultan imádta a lányát. Órákon át feküdt a földön velem játszva, ringatott álmomban, mesélt nekem, tanított mindenre. Zseniális pedagógus volt. A tanítványai rajongtak érte, a munkatársai mind szerették. Ha a tehetségének csak a felét örököltem, már nagyon jó vagyok tanári hivatásomban. Hat nyelven beszélt, ebből ha akart, négyen akár anyanyelvi szinten is. Két diplomája volt, sportmenedzseri és testnevelő tanári. Küzdősportokat oktatott gyerekeknek. Emlékszem, kicsinek én is jártam hozzá, egyedüli lány voltam a csoportban, de nagyon élveztem. Sármos, vonzó férfi volt, aki körül mindig vibrált a levegő, a társaság középpontja, remek humorérzékkel, kimagasló intellektussal, kommunikációs készséggel. Mély érzésű ember. De emellett tele volt komplexusokkal. Képtelen volt igazán kötődni bárkihez is. Nem bírta elviselni, ha a figyelem nem rá irányult, és gyenge volt. Nem tudta kezelni a problémákat és a nehézségeket, ezért is menekült az alkoholizmusba.

A halála után szükségem volt arra, hogy a pszichológussal kibeszéljem mindazt, ami egész életemben nyomasztott. Nem értettem, miért borultam ki. Ültem a bőrfotelben, és meséltem. És egyszer csak megszületett a mondat, az érzésekből szavak lettek, melyek kicsúsztak a számon: „Egész életemben gyűlöltem az apámat.” Kimondtam, és egyszerre szakadt rám a megkönnyebbülés, a felszabadultság, és a bűntudat. Hogyan mondhatok, gondolhatok ilyet? Hiszen az apám, a vérem volt, akitől az életemet kaptam. Hogyan gyűlölhetem azt, aki engem szeretett a maga módján? És miért ne gyűlölhetném, amikor tönkretette az életemet? Úr Isten, hányszor utáltam mérhetetlenül, mennyi éjszakát bőgtem át azért, amit tett! És milyen mélyre száműztem ezeket az érzéseket, gondolatokat, elnyomtam magamban a haragot, amely lassan felemésztett. Tudtam, hogy életem egyik legnehezebb feladata lesz egyszer megbocsátani, nem haragudni tovább, elengedni, és azt mondani a lelkének, hogy nem vagyok dühös tovább, megbocsátok, menj, nyugodj békében. És te se haragudj rám, amiért nem voltam szerető gyermeked. Remélem egyszer eljön ez az idő is. Mindenesetre dolgozom rajta.

Miután elfogadtam és kimondtam mindezt, szinte varázsütésre szálltak el a tüneteim. Elkezdtem valóban meggyógyulni, felerősödni, visszatérni az életbe. Testben, lélekben megerősödve, tapasztalatokkal gazdagodva, értékelve az életet, és hogy fájdalom, gyógyszerek nélkül létezhetek. De ezt a történetet egy másik alkalommal elmesélem.