Határon

Ellazít. Lelassít. Bizserget. Nem koordinált a mozgásod. Tompul az agyad. Elhomályosul a tekinteted. Nyúzott az arcod, üres, nem látó a pillantásod. Üres a szíved. Nincs vágy. Nincs érzés. Nincs semmi. A semmi is üres.

Szívod a füstöt, közben a tükörben egy torz arc, a tiéd, néz vissza rád. Más, mint te. Mert üres. Tág pupillák, szinte feketeség. Mély, vonzó, zuhanó feketeség.

Billegő fej. Tartás nélküli végtagok. Idegennek látott kezek. Alig tartott toll. Lassuló, egyre kaotikusabb írás. Gyengül a kéz. Már alig fognak az ujjak.

De nem jön a nyugalom. Nem jön álom. Nincs megbékélés. Csak harc van. Mindenért. Mindenért.

Lehúz a súly. Süllyedek. Erősen, lefelé von. Fejet, hátat, lábat. Nincs tartás. Nincs erő. Legyőz. Legyőzettem.


Álom és valóság

Néha (van, amikor naponta többször) gondolkodom azon, hogy milyen életet is élek. A válaszom rá mindig más. Hol jónak érzem, hol rossznak, már ha lehet ilyen határokat vonni, de valami mindig hiányzik...

Gyakran veszem észre, hogy úgy járok-kelek, mintha álomban lebegnék... mintha nem lennék teljesen jelen... De mi ebben a valóság és mely rész az álom? Honnan tudhatom, hogy melyik az én életem? Nem csak álmodom az életem? A napok telnek... A végét is csak álmodni fogom?


Képzelet

Elképzelem, hogyan szólna hozzám, nézne rám, érintene meg, ölelne át. Mit mondana nekem és én neki. Hogyan mutatnám ki a vonzódásomat és miféle vágyat látnék a szemében. Álmodozom. Álmodom róla ébren is, alva is, de az álmok tele vannak kételyekkel, félelmekkel és hazugságokkal.


Vágy

Vágyom a tiszta ölelésre, amitől bizseregni, reszketni kezd a belsőm. Az érzést, hogy érzek. A túláradó boldogságot, hogy ölelnek és ölelek. A fényt, mely eloszlatja a fojtogató ködöt és sötétséget. Szeretném feltérképezni a testet az ujjaimmal, a lelket a pillantásommal. Az övét és a magamét...


Gondolatok várakozás közben

Csak ülsz és vársz. De mire? Egy telefonra, üzenetre. Várod, hogy jelentkezzen, megbeszéljétek az esti találkát. Várod a bizonyosságot, hogy ő is várja. Várod, hogy láthatsd, élhesd a közelségét, várod az ölelést, pillantást, bizsergést, vágyat...

Érezni akarsz és ebben a pillanatban is megéled az izgalmat. Még élvezheted is. És félsz. Még élvezheted is. Félsz, hogy vajon ő vár-e? Hogy fontos-e neki ez a találkozás? Hogy mi lesz, ha igen? És mi lesz, ha nem?


El nem küldött levél

Néhány napig nem gondoltam rád. Na jó, ez nem teljesen igaz, sokszor eszembe jutottál. De valahogy mégse fájt.

Ma reggel arra ébredtem, szükségem lenne rád. És ezt nem mondhatom el, nem kérhetlek rá, nem fejezhetem ki egyetlen pillantással sem. Elmennék a kedvenc kávézónkba, csak hogy lássalak, és lehet, hogy meg is teszem. Mégis tagadom, hogy ennek a látogatásnak te vagy az oka. Ráfogom arra, hogy nem akarok egyedül lenni vagy hazamenni, hogy haverokkal találkozhatok, remélem, hogy történik valami jó ezen a napon.

Megint hiányzol… Nagyon magányos vagyok, kétségbeesve keresem a szeretetet, törődést, megértést, valaki érdeklődését. Sajnálom, hogy ezt éppen rád vetítem ki. Bocsáss meg, nemsokára el foglak engedni!

Tudom, mit kell tennem, véghez is fogom vinni, de néha még megsajdul a szívem. Legszívesebben eléd állnék, csókjaimmal, tekintetemmel mondanék el mindent, kérnélek… Mire is? Hogy légy az enyém? Hogy szeress? Hogy ölelj át, védj meg, csillapítsd lelkem háborgását? Nem tehetem, nem is fogom. Ha nem érzed, minden hiábavaló.

Fáradt vagyok… Nem bírom tovább egyedül cipelni a gondjaimat, de felvállalnám a tieidet!