2009. 08. 13.-i hangulat:

Behunyt szemmel a fotelben ülök. Hátrahajtom a fejem, szól a zene. Sötét van. A füstölő illata átjárja a testem, ahogy belélegzem. Most éppen egyiptomi jázmin. Már a neve is látomásokat idéz…

Képek futnak lezárt szemeim előtt, érzések gyűlnek fel a mellkasomban, gondolatok születnek, majd illannak tova. Zene és utcazaj. A monitor halványan világít, a kinti lámpák narancs fénye beszűrődik a függönyön keresztül. De egy lépésnyire már minden fekete. A szoba, az utca. Homályba vész a múlt és a jövő. A jelen feketeséggel övezett pillanat, melyek egymásutánisága csak a dallamok folyamából érezhető. Az idő nem áll. De az éjszaka igen. Kint van sötét, vagy énbennem? Csukott szemhéjam végleges árnyékvilágba von. Csábít a mélység, a zuhanás, az irrealitás, az elszakadás, a repülés, a soha fel nem ébredés…

Tehetetlen test vagyok, vak ember a szakadék szélén. Nem látom, de érzem a mélyt. Csak egy lépés… és nincs többé talaj. Semmi nincs, csak a süvöltő szél, a súlytalanság. Végtelen pillanat, közeledő vég. A megérkezés. De ez még az út. Évekig tartó repülés szédítő sebességgel, egyenesen lefelé. Kitárt karok, üres tér. És az út végén… puha föveny, vagy éles szikla…

Hatalmas madár vagyok, óriási szárnyakkal. Lábaim a földön, szárnyaim kiterjesztve. Belekap a szél, borzolja tűzvörös tollaimat. Fekete az arcom, vörös a csőröm. Nagy, kerek, piros szemek. Várok. Élvezem a közeledő vihart. A felszállás pillanatát, amikor elragad az örvénylő orkán. Mert az nem pusztít, hanem felemel. Magasabbra, mint bármikor… Közeledik, látom is. Érzem, ahogy megremeg a testem. Egyre nehezebb állni. De ez még nem az a perc…A vihar ordít, vagy a szívem? Szürke felhők, hideg szél, villámok. Csontig hatoló hideg. Megfeszülő izmok, hogy talpon maradjak. Kitátom a csőröm, megízlelem a levegőt. Már majdnem… Vad, gyilkos szélrohamok. Figyelmeztetnek, halált hozó kísértetekként járnak körül. Nő a sötét, nő a vihar dühe. Utolsó másodpercek. Nem hiszi, hogy nem tántoríthat el. A madártest csak áll, remegő tagokkal, de szilárdan, kitárt szárnyakkal, míg olyan erővel nem zúdul le reá az ég féltékeny ősereje, hogy egyetlen rugaszkodással… repül… a szél szárnyán, körbe-körbe, le és föl, szinte meg sem mozdul… a vihar barát, játszótárs. Szörnyű, hatalmas, sértődékeny, de feldob, majd elkap, megperdít, elszédít… A sebesség, a szél, a feszültséggel telt lég, és a semmi. Szárnyalok. Magasra. Még magasabbra. És a felhők fölött vár a fény…

Merengésemből fojtogató érzés ébreszt. A látomások lassan felszívódnak. Gombóc van a torkomban, könnyek gyűlnek a szemembe. Iszom egy kortyot, majd hátrahajtom a fejem. A zene szól, a füstölő ég. Nézem a sötét plafont, amely szép lassan emelkedni kezd… szemem nem látja a beszűrődő fényt… tehetetlen test vagyok, egyedül a feketeség ölelésében, mely óriási súllyal nehezedik a mellemre…